Állattörténetek rovatunkban olyan megható, érdekes, szomorú és vidám történeteket közlünk, melyek főszereplői - fajra való tekintet nélkül - állatok

Egy kölyökkutya története

Kedves Anyu és Apu!
6hetesen magatokhoz vettetek,sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem,egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani,ha odamentem egy simiért,sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba.Én olyan boldog voltam,végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül.Az autópálya szélén álltunk meg.Eldobtátok a labdámat.Futottam utána,de mire visszaértem Ti már sehol sem voltatok.Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között,labdával a számban.Az autósok dudáltak,de volt olyan is,aki még rá is gyorsított.Ki akartam futni az út szélére,mert nagyon féltem.Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni.Nagynehezen kikúsztam az út mellé.Próbáltam utánatok menni,de nem sikerült.Körülöttem minden véres volt.Fáztam,sötét volt és féltem.A labdámat még mindig fogtam,biztos voltam benne,hogy visszajöttök értem.Hiába nyüszítettem,ugattam,senki nem állt meg segíteni.Több órás fekvés után megállt mellettem valaki,nem törődve a vérrel és a sárral,betett az autóba.Egy fehér köppenyes férfi szaladt a kocsihoz,amikor megálltunk.Már csak a fejét csóválta.Új gazdám,aki 15perce ismert,nagyon sírt és megölelt.Csak akkor engedtem el a labdámat,hogy megnyaljam a kezét,hogy azt tudjam neki mondani:"Köszönöm".Aztán elaludtam,az utolsó dolog,amit hallottam,gazdám kétségbeesett zokogása volt.Már nem félek,nem fázom és nem fáj semmim sem.
Meghaltam.Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit,még mindig élhetnék...

Cafi kutya

 Nagyon hideg volt. Fáztam.
Borzasztóan fáztam és nagyon éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak amit nagy ritkán odavetett valaki elém, vagy amit a szemétben találtam.
Már persze, ha nem vették el tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.
November vége lehet - gondoltam.
Persze nem tudtam pontosan, hiszen én nem ismerem a hónapokat. Csak azt tudtam, hogy nagyon hideg van, és az idő egyre hidegebbre fordul. Éjszakánként néha mínusz tizenöt fok is volt. Én körülbelül másfél éves lehetek. Épp, hogy csak beléptem a felnőtt korba, de már sok mindent tudhatok a hátam mögött. Nemrég szültem meg a kicsinyeimet.
Nem tudom, mi lehet velük...
Elvették tőlem Őket!
Talán már nem is élnek...!
A tejem már elapadt. Nincs senki, akit táplálna. A természetben nincs pocsékolás, ez csak az ember sajátja.
 Nap, mint nap látom és érzem azt a rengeteg ennivalót, amit kidobálnak, de engem egyik se szánna meg egy falattal...
Pedig nagyon éhes vagyok.
Talán a hideg sem lenne ilyen hideg, ha a hasam tele lenne.
Olyan régen bolyongok már itt a házak között, az emberek között, hátha valakinek megesik rajtam a szíve.
De senki sem segít.
Pedig én mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Kedves vagyok és alázatos, Istenként tisztelem valamennyit, szótlanul követem Őket, ha felém nyúlnak, megnyalom a kezüket, de csak belém rúgnak, megdobálnak, kiabálnak.
Pedig nem tettem semmi rosszat!
Én mindig próbáltam jó lenni, de ez mindig kevés volt. Bármit tettem, csak szidás és verés volt a jutalmam. Pedig igazán nem kérek sokat. Csak egy falat ennivalót, néhány kedves szót, esetleg néha egy kis simogatást.
Talán túl sok, amit kérek!
 Pedig látom, hogy van ilyen is. Igaz, nagyon ritkán, de ilyet is látni. Mindig büszkén mesélik nekem, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Ők mindent megkapnak Tőlük.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, könnybe lábad a szemem, és megfogadom, hogy ha valaha nekem is ilyen szerencsém lenne, ahhoz teljes erőmből ragaszkodnék! Megtennék mindent, ami tőlem telik, és még azon felül is. Akár az életemet is odaadnám, ha legalább egy kicsit nekem is részem lehetne belőle. Ha megtalálnám ŐT!
A GAZDÁT!

De csak a magány van. A nélkülözés, az elutasítás, a kínzás, a betegség. Már nem merek reménykedni. Feladtam.
Néha megállok egy-egy ablak alatt és elsírom a bánatom. Elmondom, hogy én csak jó szerettem volna lenni.
De ezért cserébe letépték a farkamat. Nagyon fájt.
Elütöttek. Ez is fájt. Azóta nehezebben megy a járás. A csípőm tájékáról hangos kattogás jelzi, hogy ha nem kapok mihamarabb orvosi kezelést, lassan menni is képtelen leszek.
Elvették a kicsinyeimet. Mindennél jobban fájt. Hatalmas, lógó emlőim emlékeztetnek minden nap a veszteségre. Nagyon nehéz a felejtés.
 A testem tele van élősködőkkel, a lábamról lejött a bőr, a szám alsó széle le van szakadva. Már nem is emlékszem, hogy mitől.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. És nagyon éhes. Egyedül vagyok.
Néha elsírom magam. Nem csak az ablakok alatt. Azt egyre ritkábban, mert ezért is csak szidalmat kapok. Talán nem értik. Talán nem akarják érteni. Már nem mondom. Már nem érdekel. Feladtam. Egyre gyengébb vagyok. Egyre fáradtabb.

Tegnap találkoztam egy fiatal párral. Nagyon szimpatikusak voltak. Volt velük egy hetyke fiú is. Csak úgy sugárzott róla a büszkeség! Szóltak hozzám! Én reménykedve emeltem fel a fejem. De elmentek.
Az éjszaka nagyon hideg volt. Azt hiszem, beteg vagyok. Csak telnek az órák, de nincs kedvem felállni. Egy kuka mellett húztam meg magam, de nem igazán véd meg a jéghideg széltől. És nagyon hideg a föld.

Megállt egy autó. Nem messze tőlem. A fiatal pár, azzal a büszke kannal! Megint szólnak hozzám! De már félek. Mindentől félek.
Felállok és elmegyek. Már semmiben sem merek reménykedni. Talán már meg is halt bennem a remény. És talán igazam is van, hiszen megint elmentek. Már a kuka mellé sem merek visszamenni. Minden lépés fáj, de csak megyek.
Aztán hangokat hallok. Valakit hívnak. Egy szerencsésebb sorsút.
 De a hangok közelednek hozzám. Egyre közelebbről hallom. Nagyon kedves hang. Szinte hipnotizál. Talán mégis megnézem, hátha én is kaphatok egy falatot. Vagy legalább egy kedves szót.
És Ők azok! Felém jönnek és valami van a kezükben! Talán étel!
Nagyon félek, nem tudom, hogy mit csináljak! A szívem és a hasam azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem azt mondja, hogy szaladjak! Amilyen messze csak tudok!
De én mégis oda megyek. Nem tudok, csak a szívemre hallgatni. Sajnos ilyen vagyok. Valahol mélyen ismét felpislákol a remény lángja bennem. Nagyon apró láng. A legkisebb fuvallat is eloltja, de ismét megpróbálom. Talán most, talán utoljára.
Ételt kapok, rengeteget! Simogatnak! Belül zokogok. Nem merek hinni, de a szívem harsogva kiabál: Talán most megtaláltad Őket!
Magukkal hívnak. Megyek, de borzasztóan félek. Egy ajtó, rengeteg lépcső, meleg és fény. Még egy ajtó.
Kinyílik. Bent vár rám álmaim otthona, vágyaim netovábbja. Az utolsó lehetőségem. De félek bemenni. Félek elképzelni azt, hogy ez esetleg ismét csak egy köztes állomás kálváriám végső állomása előtt. 
Puha pokróc. Lefektetnek. Megszabadítanak a testemet borító kullancsoktól. Felemelnek és betesznek a kádba. Meleg víz csiklandozza átfagyott testem. Nagyon félek. Már nem is emlékszem, hogy mit szabad csinálni, mivel szabad meghálálni mindazt a jót, amit az elmúlt tizenöt percben kaptam. Nem akarom elrontani. Inkább nem teszek semmit. Szinte mozdulni sem merek. Megtörölnek, megetetnek, megitatnak. Lefektetnek a pokrócra. Simogatnak. Szinte levegőt sem merek venni.
Aztán csönd borul a lakásra és sötétség. Valami mozdul mellettem. Egy cica. Hatalmas. Meg sem mozdulok. Aztán a büszke kan! Megnyalogatja a fülem, majd visszafekszik a helyére. Csak most merek körülnézni. Az eddig eltelt rövid idő, amit itt töltöttem, ködbe vész. Szinte álomszerű állapotban lebegtem eddig.

Meleg van, nem fázom. Nem vagyok éhes, szomjas. Nem merem elhinni. Csak fekszem a helyemen, mozdulatlan, nehogy elrontsam. Nehogy elrontsak valamit, ami miatt ismét megverhetnek és elzavarhatnak. Lassan reggel lesz. Kinn már virrad.
Aztán mozgást hallok a másik szobából. A torkom összeszorul. Nem merek mozdulni. Ők állnak az ajtóban. Mosolyognak. Odajönnek hozzám és ismét simogatnak. Nagyon régi érzések törnek elő bennem. Talán nem is igazi emlékek, talán csak álmok. Magam sem tudom. Aztán pórázt kapok, sétálni megyünk. Nem merek elmozdulni mellőlük. Lesem minden mozdulatukat. De belül majd szétvet a büszkeség! Lám, talán már nekem is gazdám van! És úgy sétáltatnak, mintha büszkék lennének rám. Pedig sovány vagyok, alig van szőröm és kissé sután megyek, hiszen nagyon fáj a csípőm. Farkam csonkját néha bátortalanul megcsóválom, mikor látom, hogy rám néznek.
Mérhetetlenül boldog vagyok! Talán meghallgattatott az a sok könyörgés, melyet a rengeteg hideg éjszaka alatt elsírtam.

Aztán az esti sétánál furcsa dolog történik. A séta végén nem hazafelé megyünk, hanem az autó felé. Megint rettegek. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen változás. Mit rontottam már el megint, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Betesznek az autóba és nagyon hosszan autózunk. Egyszer csak megállunk. Kivesznek. Ott állunk egy ház előtt. Hallom a többiek panaszos hangját. Hát itt a vég. Valamit ismét elrontottam.
DE MIT?
Ott állunk egy menhely előtt. Betesznek egy ketrecbe, bár próbálok ellenállni. Ennél akkor már a kóbor élet is jobb!

Rám néznek. Sírok, könyörgök, rimánkodom, fogadkozom, hogy jó leszek! Elmondom Nekik, hogy számomra Ők az igazi GAZDIK! Tudom! Mindent megígérek.
De elmennek.
Telnek a napok. A betegségem, amit a pillanatnyi boldogság elnyomott bennem, újult erővel tör rám. Már nem eszem. Feladtam. 

Egy hét. Érzem, már nem sok van hátra. Talán végre nyugalmat találok én is. Talán nem fogok többet fázni, éhezni. Talán végre engem is szeretni fog valaki. Ott fenn, a kerek távoli sajton, a többi kutya között. Talán viszontláthatom az én kicsinyeimet is. Talán. Hamarosan.

Aztán ismerős autózúgás. Ismerős hangok. Már nem reménykedem. Talán csak egy újabb szerencsétlen, akiben újra felébresztették a remény lángját, hogy aztán örökre lefújják azt.
Ők azok! Felém tartanak! Nyílik a ketrecem ajtaja! Már nem bírok magammal! Rohanok feléjük, örömömben sírva! Tehát Ők is rájöttek, hogy tőlem annyi szeretetet kaphatnak, amennyit soha, senkitől! Hiszen senki más nem tudja, hogy mit adtak azzal, hogy eljöttek értem! Hogy egy új élet esélyét kaptam Tőlük ajándékba! Ezt csak azok tudhatják, akik végigélték mindazt, amit én is, vagy még többet.

Azóta már sok idő telt el. De én elmondhatatlanul boldog vagyok. Minden nap, minden tettemmel igyekszem meghálálni mindazt a törődést, szeretetet, amit TŐLÜK kaptam, kapok. Hogy orvoshoz vittek, hogy gyógyíttattak. Hogy szó szerint is az életemet köszönhetem Nekik! Hogy azóta bejártuk a fél világot!
Nekem nem mond semmit az, hogy Franciaország, vagy Svájc, hogy Németország, vagy Ausztria. Nekem csak az mond valamit, hogy ilyenkor is együtt vagyunk, hogy egymást ölelve alszunk a sátorban, hogy új tájakat fedezünk fel együtt, hogy megtanítottak úszni, pedig rettegtem a víztől! Hogy gyönyörű a bundám, hogy már nem fáj a csípőm, hogy minden nap több kilométert futnak velem, hogy ismét büszkén kihúzhatom magam, ha más kutyákkal találkozunk. Hogy műnyúlra vadászhatok, hogy mindig itt van velem álmaim büszke kanja, bár kölykeim már soha nem lehetnek.

Elégedett vagyok és boldog. Már csak álmaimban gondolok a múltra, mikor néha felszínre törnek emlékeim, de ilyenkor simogatásra ébredek és hálát adok a sorsnak, mert tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb kutya a világon.
Ilyenkor elrebegek egy fohászt azokért a sorstársaimért, akik még várják az ő Gazdijukat, hogy eljöjjön értük, és életük hátralévő részét ugyanolyan boldoggá tegye, mint az velem történt. Mert mi tudjuk, hogy mit ér egy szerető kéz, és ezért örök életünkre adósuk leszünk. És adósságunkat akár az életünk árán is törlesztjük.

Bocsánat, hogy sorsára hagytam a kutyám...

Bent ültem az irodában, körülöttem kutyák és macskák. Épp egymással versengve igyekeztek felkapaszkodni az ölembe, amikor megszólalt a telefon.
-Halló, kivel beszélek?
-Jónapot....Nem, nem ismer. A nevem nem fontos, én csak..már egy ideje próbálom hívni magukat. Bocsánatot akartam kérni.
-Bocsánatot? - kérdeztem megrökönyödve.
-Igen, bocsánatot; bocsássanak meg, amiért sorsára hagytam a kutyám.
-Tessék?
-Hadd magyarázzam meg... úgy egy éve lehetett, épp államvizsgára készültem. Elérkezett a vizsga hete, és mivel az Madridban volt, oda kellett utaznom pár napon belül. Akkoriban nem voltam túl jól, nyomasztott az egész, ideges voltam, rosszkedvű, szinte rám sem lehetett ismerni... A kutyám német juhász keverék volt. Mindig, amikor elutaztam, anyámnál hagytam és nem tudom, miért, de most összezavarodtam és biztos voltam benne, hogy ezúttal nem bízhatom rá. Másrészt az járt a fejemben, hogy nem tarthatom meg, túl nagy teher, ahhoz, hogy... Nem is tudom; igazából összecsaptak fölöttem a hullámok, nem is láttam mást magam előtt, csak a problémáimat, vagy vélt problémáimat, már nem tudom...
Fogtam a kocsit, és beültettem Tanot az ülésre. Nem tudtam, merre menjek, csak vezettem, mint egy őrült, anélkül, hogy tudnám, hova. Vagy százszor körbejártam az ismeretlen negyedeket, tekeregtem az utcákon... Végül megálltam néhány villával szemben és azt gondoltam, valaki majd csak befogadja. Aztán kirángattam Tanot a kocsiból, és elhajtottam anélkül, hogy visszanéztem volna. Hallottam, ahogy ugat, ahogy sír, de... de nem álltam meg.
Amikor hazaértem, még az ajtót is alig bírtam kinyitni. Remegett a kezem, és majd megszakadt a szívem, a lelkem... Felhívtam egy barátnőmet, hogy vígasztaljon meg, és hogy elmondhassam valakinek, mit tettem. Ő sértegetni kezdett, azt mondta, hogy ezentúl nem ismer engem, és én sírva raktam le a telefont.
Eltelt két nap. Nem emlékszem, mit csináltam, vagy hol voltam, de végül úgy döntöttem, visszamegyek érte. Kerestem az utcákat, meg a villákat, ahol otthagytam. Végül megtaláltam a helyet, és pont ott, hihetetlen, de ott állt Tano néhány bokor között az út szélén és engem várt.
Átöleltem és hazavittem, ő pedig ahogy csak tudta, úgy fejezte ki örömét; ugrált, nyalogatott... Le sem lehetett vakarni rólam. De én még mindig nem voltam túl jól és nem sokáig tartott az öröm. Következő nap Madridba mentem, nagyon korán... Odavittem a menhely elé, és a kapuhoz kötöztem egy spárgával, aztán elmentem.
Ennek már jó ideje, de azóta sem tudom elfelejteni, mit tettem, és biztos lehet benne, hogy nincs éjjelem se nappalom a lelkiismeretfurdalástól. Sokszor mondják, hogy nem vagyok már a régi, de hát hogy is lehetnék? Elárultam a barátomat, a legjobb barátomat...
Most...azért hívtam, hogy bocsássanak meg, bocsássanak meg, hogy elhagytam a kutyámat...
-Mi nem tudunk megbocsájtani - mondtam. - A kutyája az egyetlen, aki ezt megteheti...

Később Tano ketrecéhez mentem, és elmeséltem neki mindent, amit a gazdája mondott.
Bocsánatot kértem tőle; bocsánatot azért, amit ő tett vele. Tano lassan felállt a földről, szomorúan rámnézett és odajött hozzám. Biztos nem értett semmit az egészből, de muszáj volt elmondanom neki. Egy nyalintással végigsimogatta tehetetlenül lógó kezemet, és én megígértem neki valamit. Egy gazdát, egy új gazdát, valakit, aki soha nem fogja elhagyni, valakit, aki talán pont olyan, mint Te.

Lex története

 Történetünk Csepelen játszódott 1996 táján... Itt jelent meg egy napon ő, az "ordas" színű, egy évesnél is fiatalabb német juhász keverék kan kutya.
Elveszett, vagy kidobták, senki sem tudta. Utolsó helyén, egy kislánynál még egy napot sem tölthetett: a szülei nem engedték, hogy befogadja, ezért újra az utcára került. Még napokig visszajárt, - mindhiába. A téren játszó gyerekek megsajnálták, enni adtak neki, és foglalkoztak vele. Később felnőttek is csatlakoztak hozzájuk.
A gyerekek Lexnek nevezték el őt.

Mindnyájan itt laknak a tér körüli házakban. Nem is egy iskolába járnak, s talán csak az a közös bennük, hogy gyakran játszanak a téren, és szeretik az állatokat. Legalább öten vannak; természetesen az ilyesmiből Mónika, a lányom, semmiképp nem maradhat ki. Tizenegy éves, és bolondul az állatokért. Nem is tudom, hogyan tudtam eddig megúszni a dolgot két cicával, öt egérrel, és néhány kutyával, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek nálunk. Legjobban a lovak érdeklik, de legszívesebben befogadna minden elhagyott állatot, ha erre lehetőségünk volna. Emlékszem, mikor a Galyatetőre felfelé vezető úton egy félig még dermedt szalamandrát találtunk, vagy Dunabogdányban békákat éjszaka a szerpentinen. Ezeket is meg kellett simogatnom, de bevallom, szívesen tettem.

Ilyen idős koromban én is szerettem volna egy kiskutyát, de belvárosi gyerek lévén a felnőttek fokozott ellenállását soha nem volt elég kitartásom legyőzni.
Több napon keresztül csak Mónika félmondatos megjegyzéseiből értesültem Lexről, de mikor végleg kivert kutya lett belőle, a gyerekek bemutatták nekünk is. Szép volt és szelíd. Megsimogattuk okos fejét, a szeme arra kért, hogy segítsünk neki. Be nem fogadhattuk, ehhez a jövedelempótló járadék nem tűnt igazán elégnek három ember és a már meglévő állatok mellé még egy viszonylag nagy testű kutya számára is. Aztán ott van a nagy fiam legyőzhetetlen ellenállása is. Őt csak a cicája érdekli. Bár való igaz, hogy egy panel lakásban a tizedik emeleten együtt tartani két macskát és egy kutyát nem kis feladat lett volna. Tehát maradt a kutya a téren. Összeszedtük neki a hűtőszekrényben kivételesen megtalálható ételmaradékokat. A gyerekek egy lépcső alá vitték az ennivalót; az egyik a cicája, a másik a kutyája ételéből hozott neki.

Ettől fogva esténként együtt mentem le hozzá Mónikával. Általában rögtön odaszaladt, és együtt sétáltunk egy kicsit. Egy este hiába kerestük - kutattuk át az egész környéket, nem találtuk. Mónika az egyik bokorban felfedezett egy kutyát; a sötétben azt hitte, hogy ő az, de nem. Ez a kutya is elhagyott és éhes volt. Mónika adott neki egy falatot Lex ételéből. Ettől fogva árnyékként követett bennünket. Pedig őt már nem lehetett ide szoktatni, hiszen egy kutyának sem mindig volt elég az összegyűjtött étel, hát még kettőnek! Nagyon sajnáltuk a másik kutyust is, de el kellett őt kergetni.

Nincs könnyű sorsuk a kóbor ebeknek. Sokszor bántják, megverik, megrugdossák őket. Olyan kutyáról is hallottunk, "akit" szabályosan megskalpoltak! Szerencsére később néhányan összefogtak, és elvitték az állatorvoshoz.
Lexnek egyelőre ennél még jobb sora volt, éjjel és délelőtt ugyan nagyrészt egyedül kóborolt a környéken, de délutánonként sok gyerek játszott vele, és rendszeresen kapott enni. Látszólag helyzete megoldódott, de egyre inkább érezhető volt, hogy Lex szeretne otthonra találni, valakihez tartozni. És persze, ha az utcán marad, nem tudni, mikor viszi el őt a sintér, hogy aztán állati fehérjeként végezze szegény.

 Egyre jobban megkedveltük őt, Mónika már a leckéit is kezdte elhanyagolni, hogy minél több időt tölthessen a kutyával, míg aztán rájött, hogy tankönyveit, füzeteit le is viheti a térre. Ott tanult a ping-pong asztalon térdelve, kinyújtózva mellette feküdt a kutya. Alig lehetett látni már olyan sötét volt, de egyre nehezebben tudta magára hagyni Lexet.

A gyerekek néha felhozták a lakásba, ilyenkor itt kapott enni. Egyszer még meg is fürdettük, előbb Neostomosan oldattal, majd legalább fél liter sampon fogyott el, amíg úgy-ahogy tiszta lett. Nagyon megszerettem Lexet. Amikor azon az estén nem találtuk, az éjszaka kellős közepén mentem le hozzá, csak hogy tudjam, nem történt-e valami baja. Megtaláltam, s ő örömmel rohant felém.

Ha a tér mellett vitt az utam, pillantásom mindig őt kereste, s csak akkor nyugodtam meg, ha láttam, minden rendben van. Egyik délután fiatal srácok rugdosták meg, ettől fogva minden felnőtt hímnemű emberi lénytől tartott, s ha többen voltak együtt, kifejezetten pánikba esett. A kutya kapcsán kezdtem jobban megismerni az embereket, lakótársaimat. Egyre többel találkoztam, akik enni adtak a kutyának, s bizonyítékul arra, hogy nem csak nekem 'ment el az eszem', egy fiatal nő elmondta, hogy éjféli kutyasétáltatás során találkozott először Lexxel, és utána nekiállt ennivalót készíteni neki.

Aztán persze mások is voltak, másmilyenek:
"Itt kínozzák a gyerekek ezt a kutyát egész délután, megkötik, biztos nem eszik, nem iszik ..." és így tovább. Nem szóltam, mert siettem, de most ide kívánkozik, a véleményem: Bár nem voltam mindig a gyerekekkel, nem hiszem, hogy kínozták a kutyát. Ha ezt tették volna, biztos nem szaladt volna eléjük a farkát csóválva, ha meglátta őket. Először egy alkalommal rövid időre valóban megkötötték, de csak azért, mert nem tudtak tőle hazamenni. Amikor tudomást szereztem erről, azonnal lementünk, hogy eloldozzuk őt.

Nem volt rá szükség, mert addigra a kedves hölgy a fiával nem kikötette, hanem darabokra vágatta azt a hevenyészett pórázt, mellyel a gyerekek vezették Lexet, ha valahová magukkal vitték, és aminek segítségével Mónikával az állatorvoshoz is elvittük, hogy megkapja legalább a veszettség elleni oltást, a gyerekek biztonsága érdekében. Abból, amit mondott, tisztelt asszonyom, csak egy a világos: Ön bizonyára nem tartozott azok közé, akik adtak a kutyának enni, hiszen ha adott volna, nem mondja, hogy éhezik és szomjazik.
Beszélgetőtársa viszont már vitt neki élelmet. Megdöbbenve hallgattam, amint azt mondta: "Inkább őket segítem, mint az embereket, ők legalább meghálálják..."

Valóban ide jutottunk? Ez a huszadik század vége!? Amikor már nem számít, hogy emberek nélkülöznek, szenvednek ... Persze olyan sokan vannak, hogy nem is lehetne győzni, jobb ha az ember befogja a szemét??!!! Ez a hölgy legalább az állatokon segít, ahogy tud. Bár úgy az igazi, ha a segítség szívből jön és nem vár hálára, mégis tudom, milyen jó egy kutya szeméből kiolvasni a szeretet és a ragaszkodás jelét.

Aztán magamba néztem, és láttam, hogy én is könnyebben megmozgatok minden követ egy elhagyott állat kedvéért, amióta Mónika nagyobb lett. Az emberekhez sokkal nehezebb közel kerülni, de tudom, ha alkalom adódik arra, hogy egy emberen segítsek, még nem fordítok hátat.
Másnap korán reggel felhoztam Lexet, ő ébresztette Mónikát, és ketten kísértük az iskolába őt. Ez alkalommal nem hagytam a kutyát lent a téren, bár a macskák pánikba estek, mikor beléptünk. Olyan fáradt, kimerült volt szegény, hogy az egész délelőttöt átaludta.

Megmutattam a közvetlen szomszédaimnak, és nagy tetszést aratott. Ők is azok közé tartoznak, akik lelkibetegek, ha egy állatot szenvedni látnak. Néhány telefon és egy-két óra várakozás a válaszra, és máris volt új gazdája Lexnek.
Az új gazdi azonban vidéken él, és nem tudott Lexért jönni még egy pár napig. Arra kért bennünket, hogy addig tartsuk magunknál őt. Péntek dél volt, szerdáig együtt lehetünk vele.
Elmentünk az iskola elé, Lex már messziről megismerte a környéket, és úgy elkezdett húzni, hogy alig tudtam követni. A kapu mellett a kőkerítésre tette mellső lábait, az udvaron játszó gyerekeket figyelte, és várakozóan felvonyított.

Mónika örült, hogy gazdára lelt a kutyus, de annak még jobban, hogy pár napig nálunk lehet. Lex már otthonosan érezte magát, lelkiismeretfurdalás nélkül elfogyasztotta a cicák ennivalóját is, de nem bántotta őket. Sziámi cicánk azonban gyáva nyúl, és minden lustaságát feledve a konyhaszekrény tetején rendezte be főhadiszállását.
A hét vége a kutya és leányom örömteli együttlétének jegyében telt el, de rettegve gondoltam a szerdára, mely az egésznek véget vet.

 Vasárnap este azonban váratlanul csöngetett a szomszédasszony, és elújságolta, hogy már másnap délután jönnek Lexért. Lányom keservesen zokogott a takaró alatt, és nekem is megtelt a szemem könnyel. Lex, jó lett volna veled még két-három napot eltölteni! Öröm volt nézni, milyen boldogan játszottál Mónikával! De hiába, el kell válnunk tőled. Neked legalább jó sorod lesz, nem úgy, mint Kalóznak, a félszemű labrador kutyának, "aki" két éve a Boráros téren szegődött nyomunkba. Harminchat kiló csupa szeretet, de mégsem sikerült neki gazdát találnunk. Az ürömi menhelyen, ahová végül került, teljesen elvadult. Még ma is elszorul a szívem, ha rá gondolok. Soha nem fogom őt elfelejteni.

Hétfőn délelőtt vettem egy tekercs filmet, hogy legalább néhány fénykép maradjon Lexrôl, és majdnem egész nap lent játszottunk. Estefelé jöttek érte, egy fiatal lány és a vőlegénye. A fiúnak nemrég pusztult el a kutyája, majdnem olyan volt, mint Lex.
Elkísértük őket egészen a Népstadionig, hiszen Lex az elmúlt néhány napon már senkivel nem ment el, ha Mónika nem volt vele. A metró kijáratánál megálltunk. A lány ott azt mondta, hogy most már ők szeretnék tovább vinni a kutyát. Tanácstalanul álltunk, nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Hogy kell ezt csinálni? Egyszer csak a lány egy hirtelen elhatározással fogta Lex pórázát, és elkezdett szaladni. Lex mellette. Elbúcsúztunk a fiútól, majd szomorúan elindultunk. De nem hazafelé. Ahhoz semmi kedvünk sem volt. A Körcsarnok felüljáróin bandukoltunk, lassan, egymás mellett. Én kezdtem el előbb sírni, majd Mónika is könnyek között jegyezte meg: "Még vissza se nézett! Nekem már soha nem lehet egy igazi kutyám!"

Szegény kislányom! Mennyi mindent nem tudok neked megadni, amit szeretnél! Tudod, ha lenne egy kertes házunk, és csak egy kicsivel több pénzünk, biztosan lenne kutyánk. Talán még husky vagy malamut is, ami annyira tetszik neked. És Kalózt is visszahozhatnánk a menhelyről. De ez most nem lehetséges. Nagyon fáj, hogy szomorú vagy, de hidd el, én is legalább olyan szomorú vagyok, mint te. Hiszen oly jó, nézni, amikor boldog vagy, minden mást feledve játszol kedves barátoddal, és látni a felelősségtudatot, amit korodat meghazudtolóan tanúsítasz iránta.

Nagyon sokat tanultam tőled, amit köszönök. És kérlek arra, maradj mindig ilyen. Benned még romlatlan az emberség, a szeretet az emberek, az állatok, és a természet iránt. Az élet tele van olyan dolgokkal, amik ezeket az érzéseket kiölik az emberekből. Remélem, veled ez soha nem fog megtörténni, nem hagyod, hogy megtörténjen. Bár tudom, és neked is tudnod kell, hogy ezzel nehéz sorsot vállalsz magadra. De talán egy kicsit megvigasztal téged az az aranyos kiscica, "aki" még csak pár napja van nálunk, s bár úgy volt, hogy csak két napig marad, de máris úgy belopta a szívünkbe magát, hogy többé nem fogunk megválni tőle.

Kölyöksors

 Nem igazán emlékszem a helyre, ahol születtem. Szűk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. Emlékszem Anyura és az ő puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak.
Emlékszem közülük sokan megdöglöttek, még mindig nagyon hiányoznak nekem. Emlékszem viszont a napra amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinőttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de ő beteg volt és az Emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségből, amit a húgaimmal csináltunk.
Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettőnket. Összebújtunk és nagyon féltünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni, vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok!
Egy üzletben vagyunk ahol rengeteg különböző állat van! Néhány vijjogva csiripel, van amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak.
A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem!
Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondja
- Á milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet!
De végül egyikünket sem vitt haza senki.
A nővérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejemet a puha szőrére és éreztem amint az élet elszállt csöppnyi testéből. Hallottam amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csakhogy hamar eltűnjek a boltból. Azt hiszem az én gyönge nyüszítésem volt az egyetlen ami gyászolta őt, amint reggel kivették Húgom testét a ketrecünkből és a szemétbe dobták.
Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ok igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olyan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem őt! Az anyukája és az apukája azt mondta milyen édes és jó kiskutya vagyok! Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlen amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.
Ma az állatorvosnál voltunk. Ez egy szörnyű hely volt és nagyon meg voltam ijedve.
Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom - a kislány - olyan óvatosan tartott és azt mondta minden rendben lesz, hogy megnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondtak, mint súlyos csípő-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemrol is...
Hallottam amint a doktor a felelőtlen kutyaszaporítókról beszélt és, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rosszul esik ilyen gondterheltnek látni a családomat. De ők még mindig szeretnek engem és én is nagyon szeretem őket!
Ma vagyok 6 hónapos. Míg a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik.
Akkor is fáj amikor futok, vagy a hőn szeretett kislánnyal játszom, sőt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tőlem telhető legjobbat, hogy az az erős kölyök legyek amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, hogy lehet, hogy elérkezett az idő. Számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak Veleszületett Rendellenességekről beszélnek.
Én csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk.
A múlt este volt a legrosszabb, a Fájdalom mostanra már állandó kísérőm, már az is fáj, ha felkelek és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyüszítek a fájdalomtól.
Végül betesznek az autóba. Mindenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak.
Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyüszíteni tudok a fájdalomtól.
Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktor sem tűnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmamban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad.
Most egy kis csípést érzek az első mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét. Álomszerű a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezőn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondják, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság.
Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogy tudok: kis farokcsóválással és az orrommal megérintem őket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett.
-Látják, mondta az orvos, az állatkereskedésben kapható kölykök NEM felelősségteljes tenyésztőktől származnak Már nem fáj semmi, és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel.
Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok...